Megy a szívás szélessávon innen és túl, ahol a felhasználó dúl-fúl, és a gerillamód ide-oda bujkáló internet kapcsolat nyomait kutatja a susnyásban.

Elolvasom »

Lázár, Lázár! Az sem mindig hülye ám, aki hallgat. Ezt az aranyigazságot neki, és az inkább szegény ellenességéről, mint ésszerű kormányzásáról lassan híressé váló pártjának is magáévá kéne tennie.

Elolvasom »

Jerry Springer valószínűleg elégedetten csettintene a nyelvével és kezet rázna az itteni, két legnagyobb kereskedelmi csatorna producereivel, mert az utóbbi időben rohamosan kezdenek pankrációra hasonlítani a hazai kibeszélő show-k. Nem tudom megérteni azokat, akik az ilyesmiben szórakozást látnak, azokat pedig pláne nem, akik ilyen műsorokba jelentkeznek, hogy aztán valódi vagy éppenséggel megrendezett balhét csináljanak. Komoly problémái lehetnek annak a fejében, aki azt hiszi - már amennyiben valós a probléma, és nem csak a műsorigazgató legújabb ötlete -, hogy a nagy nyilvánosság előtt való dühöngés bármire is megoldást jelenthet. Azok, akik valódi gondokkal küzdenek, sokkal jobban tennék, ha szakemberekhez fordulnának, netán a hatóságokhoz, az ehhez hasonló bazári produkciók helyett. Tényleges megoldást sohasem látunk, hiszen egyetlen esetet sem követnek vissza, gyakorlatilag addig tart, amíg azt nem mondják a stúdióban; Ennyi! Mi pedig rendületlenül nézzük ezeket, és többnyire csak csóváljuk a fejünket, amikor esetenként egy vadállat konfliktus megoldó képességével ütik-verik egymást az emberek a kamera szeme láttára, empatikusabb nézők még esetleg meg is sajnálják az alkalmi küzdőtéren alulmaradt felet. Nézzük ezeket az egyre silányabb, sekélyesebb műsorokat, amikben pénzért vagy ingyen bolondot csinálnak magukból az emberek a médiacirkusz fűrészporos porondján, majd a forgatás végeztével mindenki megkapja a csörgős sipkát, és a kitalált, vagy valós ellentét ottmarad, a nézőkkel egyetemben, akik parancsra tapsolnak, hiszen úgy kell tenni, mint aki nagyon, de nagyon jól szórakozik, ami még hihető is lenne, ha nem lehetne látni azt a tucatnyi unott arcot a háttérben. De ugye, ki figyel erre? A műsorvezető pedig summázza az adás lényegét, valami teljesen lényegtelen bölcsességgel zárva a napi pofozkodást, végül pedig invitál minket a következő menetre. Mert ugye se vége, se hossza, abszurd és ostoba témákból soha nincs hiány, a végtelenségig lehet mazsolázgatni az emberi létezés problémáinak feneketlen zsákjából. De mihez fognak kezdeni, ha az emberek igényeit kirakatbalhékkal, a valódi konfliktusok elsimítására nem éppen megfelelő ökölharccal már nem tudják kielégíteni, és nem képesek tovább fokozni az "élvezetet"? Jönnek majd a Menekülő ember című filmben látható erőszakos, szadista játékok, az embervadászat? Netán majd azzal kezdődnek a kibeszélős és egyéb olcsó, médiagyári ponyvaműsorok, hogy az újonnan érkezett vendég kézfogás helyett legyújt egy irgalmatlan búzalángost a műsorvezetőnek, amiért magyarul sem tud tisztességesen beszélni? Édes nosztalgiával gondol vissza az ember a Van benne valami-re, a Szerencsekerékre és más műsorokra, amiket még nem azért nézett az ember, hogy gyönyörködjön abban a látványban, ahogy szabályozott keretek között megrázzák egymás felett a pofonfát a "játékosok".

A magyar politikusok közül túl sokan és túl gyakran használják a "hatalom" szót. Ez így nem demokrácia, hanem egy félremagyarázott gazdasági monopoly, ahol a megalomán arisztokrácia a mi bőrünkre kockáztat. Ami a kérdésedet illeti talán úgy gondolod kedves kopacsi, hogy a meg nem születetteken kívül mindenki korrupt pénz- és hataloméhes? Mert amennyiben ez a véleményed, saját magadat is belesorolod. Vagy nem így van? Te is képes lennél milliókért ülni a babérjaidon? Miközben ezrek mindennapjainak része az éhezés és a nélkülözés, te ki tudnád jelenteni, hogy neked 9 millió igenis kell havonta, mert csak ennyi tudja fedezni a költségeidet? Ideje lenne valami konstruktívval is előállni, és ahelyett, hogy kérdésre kérdéssel válaszol mindenki, el kellene kezdeni gondolkozni azon, hogy mit és hogyan lehet megoldani, nem pedig azon a hátráltató vesszőparipán lovagolni, hogy mi és miért nem működőképes elképzelés. Csak azt az egyet futólag gondold át, hogy mi történne az összes politikai erővel, ha az ókori római mintára, az ég egy adta világon semmilyen juttatásban nem részesülnének. Vajon hányan maradnának azok közül, akik most is foggal-körömmel ragaszkodnak minden talpalatnyi befolyáshoz, amit megszereztek? Jellemző módon ismét csak azt látom, hogy a teljes egész helyett csak egy apró töredék szúr szemet, és csupán cinikus megjegyzéseket generál, nem tesz hozzá semmit, de nem is vesz el belőle, igásló módjára csak egy irányba néz, és propagandával alaposan megetetve az elégedettség látszatát kelti, vezéreinek minden kijelentésére helyesel, mint a bólogató kutya a kalaptartón, és áhitattal hallgatja az olyan kijelentéseket, hogy "torkig vagyok azzal...". Mások sokkal inkább torkig vannak, mint az, aki egyáltalán ki merte ezt mondani akkor és ott, szónokolva egy pódiumon, hintve az igét a megbűvölt, őt csodáló jobboldali híveknek. Leginkább azzal, hogy ezt a hatalmi focimeccset folyamatosan ugyanazok a csapatok játszák, érmefeldobás helyett, az orrunk előtt elhúzott választási igéret-mézesmadzaggal döntik el, ki melyik térfélen lép pályára, és sehol sincs a bíró, aki kiosztaná a piroslapot, ha durva szabálytalanságot lát, de még csak szabadrúgást sem ítél.  Az egyik, vagy másik csapattal, csapatkapitánnyal szimpatizáló ember nem fordul szembe a rendszerrel mert félti a bizonytalan jövőjét, félti azt a kevés morzsát, azt a politikai-egzisztenciális-szociális koncot, ami a nagy emberek asztaláról a pórnép közé hullik, miközben az urak ragyogó arccal ülnek fennhatóságuk trónján, és tévéreklámokban mutogatják, hogy ők igenis adtak cserébe valamit nekünk. Más kérdés, hogy a kisemberek és a létminimum alatt élők vajmi keveset profitáltak azokból, amiket ők eredmények tartanak. Magyarországon a demokrácia csúnyán bukni látszik, ha jóformán semmilyen eszközünk nincs a saját életünk irányítására, ha a véleményünkre nem kiváncsi senki, és anélkül dönt az aktuális kormány, és kollektíve a parlament, hogy átgondolná döntéseinek hosszútávú következményeit, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is felmerülne benne egy élhetetlen, csak a multinacionális cégek számára épülő, nekik olcsó rabszolgamunkát kínáló térképállam helyett, egy fejldődő, félelemuralom helyett igazságon és egyenlőségen alapuló ország gondolata, ahol nem csak a romokban heverő általános közhangulatot takargató, országimázs fényező tuirisztikai filmeken lehet mosolygó embereket látni, egy termelő országé, ami nem csak a külföldi tőke kényére-kedvére van bízva, hanem képes egy adott mértékig önmaga fenntartására, ettől fogva bizonyos szinten valamennyire független a világgazdasági mélyrepülésektől. Minden szentnek maga felé hajlik először a keze, és jelenleg a parlamentben éppúgy, mint országszerte, túl sok szent és túl sok kéz van, kellően bő marokkal, ha magukról van szó. Sem most, sem pedig máskor nem fogom elfogadni, hogy olyan emberek kezében legyen a sorsom, akik boldog elégedettséggel "munkának" nevezik amit az országgal 20 éve művelnek, és nem fogok üdvrivalgással fogadni olyan politikust sem, aki a választási kampány- és egyéb beszédeiben elhangzott, felelőtlen és veszélyes kijelentéseivel egyre komolyabb nemzetközi ellentéteket szít, miközben a saját magát gúzsba kötő törvényi szabályozásban és jogrendben úgy forgolódik mindegyik résztvevő, mint szélkakas a hurrikánban.

Lassan épp csak térdre nem borulnak a szocialistalusta politikusok, hogy az újonnan összelapátolt, szakértőinek gúnyolt kormányuknak nem sikerült pártjuk nem létező renoméját helyrehozni, és újfent elhitetni az emberekkel, hogy ők igenis tudják mit csinálnak. Ez nagyjából igaz is volt, épp csak nem abban az értelemben, ahogy mi gondolnánk. A legújabb közvélemény kutatások láttán hátralökik a nemszetiszín szalaggal és szegfűvel díszített kalapjukat és csak vakarják a fejüket, miközben próbálják visszalapátolni a szart a lóba, ezen igyekezetükben viszont úgy festenek, mint az egyszeri tetőfedő, aki nagyon kapaszkodna felfelé a létrán, mégis minden fokot elvét. Gyakorlatilag megszűnni látszik az MSZP szavazótábora, mintegy prognosztizálva a következő választások végeredményét, de addig is bánatos kutyaszemekkel néznek ránk, hogy ezegyszer még higyjük el nekik, ők csak jót akarnak, és meg vannak győződve róla, hogy csakis ők találhatják fel a spanyol viaszt, ahogy az az Európai Szocialisták esetében mutatkozik csak meg igazán. Erdőtüzet akarnak vizipisztollyal eloltani, és ennek a baoldali tűzoltópolitikának csak a választások masszív földsánca fog gátat szabni. Pontról pontra ugyanaz a forgatókönyv fog megvalósulni, mint eddig, amikor baloldalra jobboldali kormányzás jött, de addig is, amíg nem tévedünk be újra a narancsliget hívogató néhol ugyanúgy férges gyümölcseinek sűrűjébe, kivárásra játszunk, miközben ez az improvizálásban és népvakításban mesterfokozatot szerzett társaság továbbra is kapkod, mint Bernát a ménkűhöz és a világon semmi konstruktív és megvalósítható(!) ötlettel nem képes előállni, de állva tapsolja meg a bukott miniszterelnököt, és mosolyogja a következőt, aki porba írt nagy szavakkal megy elődje helyett a politikai vágódhídra. Kampányokkal és szófosással már aligha fogják tudni meggyőzni az embereket, mégis a biztos vesztesek töretlen optimizmusával szemlélik egyes politikusok a szocialisták jövőjét, miközben más társaik úgy vélik, még az államcsőd elkerüléséhez is édeskevés, amit kigondoltak. Egyre inkább az az érzése az embernek, hogy ehelyett a kétségbeesett fuldoklás helyett sokkal egyszerűbb lenne ellökni magunkat a vészesen megtépázott politikai zászlóshajóktól, venni egy nagy levegőt és alámerülni, majd pedig az egészet alapjaiból felépíteni, a korábban már esélyt kapott és azzal helytelenül, vagy pedig sehogy sem élő pártok nélkül.

Ha van valami, amit az úniós szabályozás sohasem fog tudni megfolytani, az a házi disznóvágás. Azok, akiknek ilyenben nem volt része, nyilvánvalóan idegennek érzik az egészet, és talán szívesebben hagynák végelgyengülésben elpusztulni a malacot, ugyanakkor a pörkölttől már nem kérdezik meg, hogy milyen élete-halála volt. 

 Mifelénk elég gyakorta csap be a kaszás a sertések közé, így városi gyerek létemre sokszor volt szerencsém bírkózni a leendő néhai hurkatöltelékkel a legváltozatosabb súlycsoportokban. Így tavasszal - nyáron jóval gyorsabban zajlanak az események, mert sajnos nem csak mi, hanem a legyek is szeretik a friss húst. Rendszerint hurokkal az orrában bírjuk más belátásra a malacot, merthogy önként valahogy ő sem akarna megállni a kés előtt, majd egy jól irányzott kupánvágással könnyítünk a dolgon. Korábban ez utóbbi elmaradt, és hát volt olyan eset, amikor a kétmázsás hízó melől úgy ugrottak el az egyébként igencsak tintás fogóemberek, mintha parazsat fogtak volna. Eleve nem gyenge markú embernek való, mert bár nem látszik ránázásre, de van akkora erő az állatban, hogy minden további nélkül szét tudja rúgni az ember csuklóját. A fogópálinka persze minden esetben vele jár, szerves része a procedúrának, mint ahogy a hagymás vér is. Minden vegetáriánus harakirit követne el egy megtermett sárgarépával, ha meglátná, amint a ház népe ilyesmit fogyaszt, nem is beszélve más érzékeny gyomrú emberről. Nálunk sem érez mindenki gusztust hozzá, de végülis nem erőszak, egy jó darabig velem a szalonnát sem tudták megetetni. Lehetne persze vitatkozni a sertés jogairól egy méltóságteljesebb halálhoz, de valahogy egy púpos tányér toroskáposzta felett nehezen bonyolódik az ember morális kérdésekbe. Próbálkoztak már a legkülönfélébb módszerekkel a házilag készített sokkolótól a PB gázzal való elkábításig, ezen utóbbi próbálozásnak perzselésnél az lett a következménye, hogy mindenkinek jutott a kóstolóból, mertmég az ötödik ház faláról is vakarták a megboldogult röfi maradványait.  Szó, mint száz, a disznóvágásnak is megvan a maga varázsa, és az első alkalommal elválik, amikor visítani kezd a malac, hogy szeretni fogjuk-e vagy sem. 

A jelen helyzetben előbb-utóbb elérkezik az a pont, ahonnan nincs tovább, és minden, amiért küzdöttek és dolgoztak, elvész a semmiben, porrá és ítéletté lesz, az emberektől pedig a gazdasági machinációkat és a pénzforgatókat fundamentálisan alátámasztó törvények megtagadják a szabadságot, mintegy végső kegyelemdöfésként, ha már a generált adósságban fuldoklóktól nem képesek visszaszerezni virtuális vagyonukat. A bankárnemzedékek előbb ölnek meg és döntenek nyomorba egzisztenicálisan és lelkileg, mint az alkohol, a végső elkeseredés kötelét himbálva a nyakuk előtt, szemeik láttára, idegen emberek által kiforgatva minden vagyonukból összetörve várják, hogy koppanjon a kis kalapács az emelvényen. Rengeteget hallani azokról, akiknek úgymond "bedőltek"  a hiteleik, de senki sem követi nyomon a sorsukat, csupán számokat alkotnak egy feketelistás statisztikában, a sok ezer sors pedig felmorzsolódik a pénzverő műhelyek csattogó paragrafus fogai között, ellehetetlenítve és megbélyegezve azokat, akiknek a vérén egyre csak híznak és sokasodnak, miközben zsákmányaik az utolsó falat kenyérnek intenek búcsút. Jövőtlen és hazátlan adósok karavánja vándorol majd szerte a világban, olyan országot keresve, ahol nem kell mások érdeke miatt magukra vont szégyen árnyékában élniük, ahol nem a múlt szerencsétlensége, a felette állók hibás pénzügyi és válallati stratégiai döntései, hanem a jelen tudása és értékei alapján mérlegelik, mint embert. Nem vagyunk mások, csak számok. Egyesek és nullák sokasága, jelentéktelen adatok, amik pénzt fialnak. Az éhhalál és a börtön folytogató képe nem létezik azok világában, akik a programot írják. Ha mégis megjelenne az egyenletben, csupán elhanyagolható maradékként, csekély hatású változóként veszik, ami átmentetileg befolyásolja azokat az egyeseket és nullákat, amik a saját vagyonukat jelképezik. Bármennyire is erősek, bármilyen okosan is van megírva a program, minden hatalmuk felettük törékeny, ingatag alapokon fekszik, és éppolyan könnyen, ahogy minket kifacsarnak, kitaszítanak a házainkból, a tulajdonunkból és az életünkből, olyan könnyen lehet belőlük ugyanolyan adathalmaz, mint amilyennek minket, adósaikat tekintenek.

Kőmíves Kelemen kissé radikális nézőpontja csak annyiban változott, hogy mostanság nem a falba, hanem az életünkbe próbáljuk integrálni a nőket. Ami lássuk be, cseppet sem egyszerű dolog. Van itt minden, mint a jó vásárban, épp csak az a kérdés, hogy van-e miből vásárolni. Még akkor is, ha nem egy pénzvámpír anyucikedvencét fogunk ki, bizonyos költségek tetszik vagy sem, felmerülnek. Olyan dolgokra költünk, olyasmiket veszünk meg, amit egyébként sohasem. Bizony nem a tulajdonunk egyik sem, sokkal inkább béreljük, és opciónk van a vásárlásra.Már amennyiben eljutunk persze akár csak az első lépésig is. Magányos és betegeskedő nemzet vagyunk, mégis mindenki úgy válogat, mint az egyszeri ószeres a bolhapiacon. A teljesíthetetlen elvárások korát éljük, amikor az ember aligha talál olyan szórakozóhelyet, ahol érdemi kapcsolatot tud - négynegyedes ritmustól, cigarettafüsttől és savanyú sörszagtól mentesen - teremteni vágya tárgyával, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb helyen az átlag életkor sokszor meg sem közelíti a 20 évet, ergó az ismerkedés úgy kezdődik, hogy elkérjük a csajtól a személyijét, mielőtt belemerülünk az alkalmasint erősen szeszben oldott hangulatú hölgyike fűzésébe, mert meglehet, hogy másnap egy felbőszült apával állunk szemben, aki épp jégcsákánnyal csinál új kémlelőnyílást a bejárati ajtónkra. Tételezzük fel, hogy szerencsénk van, és eljut a megfelelő szintre a kapcsolat. De vajon mi a hozománya? Ami engem illet, olyan egyszerűen szóba sem jöhet, aki nem tud főzni, vagy nem szimpatikus neki a munkamegosztás gondolata, az élet minden területén. Mindenkinek vannak igényei, de a nőkét feltétlenül ki kell elégíteni, máskülönben hamar kikerülhetünk a pikszisből, és nincs az a térdenállós, könyörgős hősszerelmes szerenád, ami képes visszajuttatni. Már ha vissza akarunk jutni persze. Örökre időszerű lesz az a mondás, hogy lakva ismerszik az ember, márpedig ha nem kapja meg amit akar, a leggyengédebb cicuskából is a legborzasztóbb házisárkány válhat. Tisztelet a kivételnek persze. De ha megnézzük a válási statisztikákat, nem éppen az tükröződik, hogy csupa sikeres, kölcsönös egyetértésen, megértésen alapuló kapcsolat alakul. De még egy ilyen zátonyvadász köteléknek is szüksége van alapokra, csak éppenséggel nincs hol megteremteni. Vagy éppen nincs miből. Egy jól sikerült éjszaka nevesebb helyen komolyan oda tudja verni az ember pénztárcáját, és valljuk be, havi 70-ből nemigen lehet zónaadagnál nagyobb menüben gondolkozni, hacsak nem kockáztatja az ember a szimpla éhenhalást. Na meg aztán az sem túl vonzó, ha azzal indít az ember, hogy; "Hé, szivi! Feljössz hozzám egy zsíroskenyérre? Elcsattintunk hozzá egy kis csalamádét is!".

A mai hírek között olvastam, hogy a hazai milliárdosok összesen 380 milliárdot vesztettek a gazdasági válság miatt. Nem tudom, talán csak azért, mert a legnagyobb összeg, amit valaha együtt láttam 100 ezer forint volt, el sem tudok képzelni ekkora összeget. Sőt. Amolyan dögöljön csak a más disznaja is, még keveslem is. Az elmúlt évszazadok során az uraknak nemigen sikerült újraértékelni a vagyonuk méretéből származó veszélyt és felelősséget. Nem is tudom, talán egy újabb felkelés kellene, hogy a Mariana-árok méretű szakadékot, ami a pofátlanul gazdagok és a létminimumon, vagy éppen az alatt tengődők, és a nem igazán sokkal feljebb elhelyezkedő, valaha középosztálynak nevezett réteg között tátong, valamelyest betömjék. Tetszik nekik vagy sem, előbb-utóbb szembe fordulhat velük az a nép, aminek azt a töméntelen pénzt köszönhetik, és a Rózsadomb fölött füstbe megy mindenük, a szél pedig az erőszakos vagyoni újrafelosztás pernyéjét szórja szét Európa minden szegletébe. Ha a koordinálatlan vandalizmust felváltaná a szervezettség, akkor az MTV székház ostroma csak alulméretezett majális lenne ahhoz képest, ami akkor következne. 380 milliárd. 10 millió lakos. Működik a matek? Az összeg, amit veszítettek, önmagában helyre tudná állítani az országban a kereslet-kínálat között felborult egyensúlyt, mindenki át tudná vészelni a munkából való kieseés okozta bevételhiányt, nem kerülne senki sem az utcára családostól. A kígyó minduntalan a saját farkába harap, mert bizonyos pontokon koncentrálódik a pénz, és az sohasem a mi pénztárcánk.

A tv-ben nem is olyan nagyon régen azt hallottam, hogy a magyarok többsége nem megy a munka után. Nos azt kell mondanom, én nem tartozom közéjük. Nyíregyházától Peterborough-ig sok városban laktam és éltem már, annak ellenére, hogy csak egy lakatos szakmával büszkélkedhetek, minden voltam már csak akasztott ember nem. Az a szomorú az egészben, hogy gyakorlatilag vannak olyan régiók, amik a szó konkrét értelmében a foglalkoztatás zsákutcái, munkavállalási homályfoltok, ahol csak nagy ritkán fordulnak meg komolyabb befektetők, akik hosszabb-rövidebb ideig képesek a munkaerőpiacról kiszorult embereknek álláslehetőséget biztosítani. Azt valószínűleg elfelejtették számításba venni az utazási hajlandóságot illetőleg, hogy egy másik városban, alkalom adtán az ország másik végében - ahogy esetemben is- való berendezkedés mégis mekkora anyagi terhet ró az emberre, pláne ha esetleg, vagy még inkább az esetek túlnyomó részében az otthon maradt családról is gondoskodni kell. Jelen pillanatban az állomás ismét csak Szeged, egy utolsó megveszekedett próbálkozás arra, hogy ne kelljen hiteleket bebukni, bankoknak magyarázkodni ésatöbbi, ésatöbbi. Az egyetlen hivatal, ahonnan sohasem fognak elbocsátani senkit létszámleépítés miatt, az a munkaügyi központ. Olyan kánaáni állapotok sohasem fognak uralkodni ebben az országban, hogy ne legyen ember állás nélkül. Valahol vissza kellene térni arra, hogy munkát adnak az embereknek kenyér helyett, vagy ha úgy tetszik segélyek helyett. Ezzel egy pillanatra sem fogják öszötnözni az embert, hogy keresgéljen, ergó tényleg nem fog menni a munka után. Miért is tenné, ha ott helyben a különféle juttatásokból eléldegélhet? Vagy megfordítva a kérdést; miért foglalkoznának azzal, hogy munkahelyeket teremtsenek, amikor sokkal egyszerűbb segélyekkel lakatot tenni az emberek szájára? Sokkal egyszerűbb, mert ez már egy kialakult rendszer, nem igényel egyetlen olyan változtatás, befektetést sem, amihez esetleg újabb meddő parlamenti vitába kellene bonyolódni. Szép lassan apró darabokra hullik a foglalkoztatási rendszer, sokszázszoros túljelentkezés lesz egyetlen állásra is, és végül ott fognak állni az éhes, nincstelen emberek, néznek majd értetlenül egymásra, miközben vérükön meghízott vezéreik elégedetten hátradőlnek, és élvezik munkájuk gyümölcsét. Nemhogy munkahelyet nem teremtenek, de amikor máris tízezrek kerültek az utcára, azzal az örömhírrel állnak elénk, hogy még több ember, család fog egyik napról a másikra a nincstelenség, az anyagi csőd rémével szemezni. Aki egy ilyen időszakban munkát tud találni - abból kiindulva, hogy nincs mindenkinek két-három diplomája fél tucat orientációval - az nyugodtan mondhatja magáról, hogy megfogta az Isten lábát. Jelenleg én is próbálom elkapni azt a lábat, de eddig még csak a körmére sem sikerült rákoppintanom

Kezdem úgy érezni magam, mintha belecsöppentem volna Alfred Hitchcock Madarak című filmjébe. Hihetetlen, hogy ebben az országban milyen sok papagáj van, aki képtelen elvonatkoztatni, aki képes minden egyes szóba belekapaszkodni, és a saját szája íze szerint olyan köntösbe öltöztetni, ami az ő véleményének megfelelő jelentéssel bír. Meglehet, hogy a konstruktív vitára való alkalmatlanság nem egy felszedett tulajdonság, hanem genetikailag öröklődő probléma. Elengedhetetlen az, hogy figyelembe vegyük mások véleményét és meggyőződését, nem pedig apró, de módfelett bosszantó kanáriként a saját nótánkat csicseregjük a végtelenségig. A gond igazából ott kezdődik, amikor valaki a vitához vagy véleményhez hozzátenni nem tud, ezért annak indítója, tulajdonosa felé intézett személyes sértéssel, verbális támadással él, kiforgatja annak szavait, olyan jelentést tulajdonít nekik, amit semmilyen módon alátámasztani nem tud. Gondolom mindenki ismeri a mondást; az sem mindig hülye, aki hallgat. Nehezen tudom megemészteni, amikor pusztán a kötözködés kedvéért szól hozzá valaki egy bejegyzéshez. Ha már minden áron szellemi párbajba akar bocsátkozni, akkor vegye a fáradtságot, próbálja értelmezni a leírtakat, és ne csak töredékeket ragadjon ki belőle. Ez ugyanúgy érvényes a kommentekre is, amiket ha nem sorban követ, és nem próbálja meg hozzáilleszteni a bejegyzéshez, majd aszerint értelmezni a hozzászólásokat, félinformációkból ítélkezik. Az én írásaim sokszor megosztják az embereket, de éppen ez az, ami értelmet ad nekik. Az ellentétes vélemények ütköztetése vezet fejlődéshez, javaslathoz, de csakis abban az esetben, ha képesek a felek egymás véleményét a vitában résztvevők személyére vonatkozó elfogultság nélkül figyelembe venni, megérteni, felfogni, külső szemlélőként látni benne a logikai és egyéb buktatókat.

Előrántja a tőrt, és szinte azonnal szúr. Aztán újra. És újra. És újra. Majd egy módszeres mozdulattal szinte lefejezi az áldozatot. Letakarja a holttestet, besétál a rendőrségre, és mesélni kezd. Töviről-hegyire.

Semmi, a világon semmi nem garantálja, hogy nem a mi gyermekünkből lesz valaki által a következő áldozat, akiről beszámolnak a hírekben. Sem a törvény, sem a büntetésvégrehajtási intézmények nem rendelkeznek elegendő elrettentő erővel, a bűnösöknek lassan jobb élete van a rácsok mögött, mint a szabad embereknek. Mindehhez társul a bűnüldöző szervek érezhető tehetetlensége az ilyen cselekmények ellen. Semmi sem tartja vissza az embereket, és emiatt bárki a vesztünkre, a gyerekeink életére törhet, sokszor elégséges bűntetés nélkül. Én nem rejtem véka alá, igen komoly támogatója lennék a halálbüntetés visszaállításának, bizonyos esetekben akár statáriális jelleggel, bármennyire is ellenkezik a jogállamiság szellemével. Ebben az országban még a bűnözőnek is jogai vannak, amihez viszont nincs, az egy ember élethez való elidegeníthetetlen jogának megsértése. Nem a megtépázott gyes, nem a gyerek szükségleteinek anyagilag porba súlytó kielégítése tartana vissza attól, hogy családot alapítsak. Sokkal inkább az gondolat, hogy valaki egyszer pont az én szemem fényével végezhet olyan brutális kegyetlenséggel, amit még egy állat sem érdemelne meg. Lehet, hogy nem lenne az a rendőr,  teremszolga, sem Isten maga, aki a gyűlöletnek útját állhatná. Ha lesznek is gyerekeim, nagyon utálni fognak azért, hogy minden lépésüket figyelemmel kísérem. De inkább gyűlöljenek ők, semmint a ravataluk mellett kelljen gondolkoznom azon, hogy miért nem voltam ott, amikor szükség volt rám. Az áldozat családjának aligha fog vigaszt nyújtani az ítélet. Senkinek sem tudna. Az, hogy kap esetleg 20 évet, életfogytiglant a férfi, nem fogja visszaadni ezt a fiatal életet. Viszont a gyilkosa élni fog. Jó sokáig. 

Ahogy a kultúra, a technikai megoldások, és még számtalan dolog folyamatosan változik, úgy a bűnelkövetés is egy teljesen önálló ágat termelt ki magából. Az utóbbi napokban folyamatosan cikkeznek az újságok a fiatalkorú elkövetőkről, akik között egészen kölyökgólyák is feltűnnek. Sokuk még nem érte el azt a kort, hogy büntethető legyen, de döntő százalékban érnek véget a történetek többéves börtönbüntetéssel. Eddig attól kellett tartania az embernek, hogy nagydarab martalócok fosztják ki, verik félholtra, most viszont fosztogató gyerekbandákról lehet olvasni, minden napra jutni fog egy, ha ez a tendencia folytatódik. Felnövekvőben van az új gengszter nemzedék, aminek egy idő után nagyobb lesz majd az étvágya, messzebb gondolkodik majd a kortársak zsebpénzénél és mobiltelefonjánál. A felelősség kérdése persze ennek a problémának is szükségszerű része. Valahol nagyon vakvágányra vitte a nevelési módszereket a nyugati beütés, a felfogás, ami szerint bármi megszerezhető, akár erővel is.Jó kérdés, hogy miként jutottunk el az egyszerű gyermekcsínyektől a késes rablásig. Hihetetlenül hiányzik ebből az elvárásoktól, társadalmi és szociális pédamutatástól mentes világból a kézzel fogható drákói szigor, a következményközpontú nevelés, a célzatos és ésszerű fegyelmezés. Azon a ponton, amikor a gyerek egy paddal ront neki a tanárnak, épp ideje lenne meghúzni a vészféket. Visít a sziréna, de senki sem hallja meg az ilyen és ehhez hasonló események figyelmeztetését. A gyereknek mindenhez joga van a tanárával szemben, az egykor kiemelt társadalmi pozíciót jelentő, köztiszteletnek örvendő tanári hivatás szép lassan a csikkszedő munkások elismertségi szintjére süllyed. Bárki megütheti a tanárt, csak mert fegyelmezni próbálja a gyereket. Szálka és a gerenda, nem igaz? Feleannyi erőfeszítéssel kordában lehetne tartani a helyzetet, ha végre a szülők is felismernék, hogy a nevelés elsősorban az ő feladatuk. Miközben a pedagógusok kezéből minden eszközt kivesznek, olyan jogokkal ruházzák fel a szülőket és a gyerekeket, amikkel játszva tehetik tönkre példás tanítók karrierét, akár az életét is. 10-20 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartottuk volna, hogy a tanár csak tanú jelenlétében vonhassa felelősségre  a gyereket a viselkedése miatt, mert megeshet, hogy szexuális zaklatásért vagy tetlegességért jelenti fel őt a diák. Amíg a tanuló kényelmesen hátradőlve élvezi a bosszút a bekapott elégtelen osztályzatért vagy figyelmeztetőért, a pedagógus megjárja a poklok poklát, mert őt viszont akkor is meghurcolják, ha végül ki is derül, hogy alaptalan vádakkal illették. A pályaelhagyás egyáltalán nem meglepő végkifejlet, amit egy olyan rendszer idéz elő, ami részeiben és egészében is totális csőd.

Meg mondom őszintén, némi kaján örömmel olvasgattam azt a számtalan reklamációt, amit a KFC, többségében az Egy(b)esült Államok területén található éttermeik kaptak. Idehaza nincs nagy hagyománya a reklamálásnak ezen a területen, pedig garantáltan lenne miért az asztalra csapni. Hogy mennyire vetíthető ez le a magyarországi franchise-ra, arról sajnos nincs tudomásom, de a maga nemében impozáns, hogy igen rövid kutakodás után egyetlen fogyasztói reklamációkkal foglalkozó oldalon 1946 bejegyzésre bukkantam csak az utóbbi egy évre visszamenőleg, ami még akkor is sok, ha több országra bontjuk le. Sohasem rendeltem ennél az étteremláncnál, korábbi gyorséttermi tapasztalataimból kifolyólag; az az egy évnyi munkaviszony bőven elég volt, hogy többet a lábam be ne tegyem ilyen helyre. Nálam azóta afféle szakmai ártalom, hogy azt a terméket sohasem eszem meg, amit magam gyártottam. Aki akár egy kicsit is tisztában van azzal, hogy mi is történik a konyhán, mielőtt kézhezkapja a rendelését, igen megválogatja, hogy mikor és hol fogyaszt. A listavezető bejelentés Dél-Afrikából érkezet a KFC ügyfélszolgálatához, amelyben a vásárló arra panaszkodik, hogy még a legkisebb csirkefalatok is dupla bundában, tollastól kerültek felszolgálásra, így könnyen elrepülhetett volna az ebéd. Az szinte minden egyes bejegyzésnél feltűnő volt, hogy előregyártott válaszokkal szúrták ki a vásárló szemét. Arról még kevesebb szó esik, hogyan is lesz a szárnyasból családi menü. Missouri-tól Indiáig jónéhány helyet megnevez a Kentuckyfriedcruelty.com, ahol igencsak morbid és kegyetlen bánásmódban részesül majdani ebédünk. Ettől függetlenül meglepő, hogy a Mcdonald's-os marhahúst még senki sem vette védelmébe, pedig gondolom azoknak sem mindig fenékig tejfel az élet, elvégre jóakaratból garantáltan egyik sem akar hamburger lenni.

Szép lassan vissza fogunk térni eleink építkezési módjához, talán még a nomád állattartás is újra képbe kerülhet, ha már nem lesz miből vásárolni. A bozótvágóval megnyírbált lakáshitelekből egyenesen következik, hogy legfeljebb sátorlapra futja majd, akinek pedig eddig szocpolból és/vagy ingatlanfedezettel sikerült fedelet kerítenie a feje fölé, térdre borulhat, mint jégen a ló, és áldhatja a szerencséjét. Már ha meg is tudja tartani, amit megszerzett. Hamarosan hiányszakma lesz a lovász, a patkolókovács és a bőrcserző, és amikor már szinte ágyékkötőben fogjuk kergetni egymást a pusztában, majd összefog a törzs, és kiegyenesített gáz- és villanyszámlákkal fogjuk ostromolni a Rózsadombot. Önmagában nem áll meg a probléma azon a szinten, hogy albérletről albérletre vándorolhatunk, mint egyfajta modern szekértábor, hanem egyúttal a népszaporulat is olyan mértékben visszaesik, hogy lassan nem lesz kinek lakáshitelt kiadni, pláne úgy, hogy már az önerő is Andersen-i távlotakban lebeg az emberek szeme előtt, a saját ház pedig szinte futurisztikus utópiaszámba megy.

A maga nemében egyedülálló, hogy két hét alatt sikerült olyan embert találni, aki képes egy óriáskaktusz szociális érzékenységével felruházva megmogyorózni a magyar népet. Abból, ami eddig körvonalazódik, annyi már valószínű, hogy lassan bejön majd a tomfás születés szabályozás, állami támogatással vehetünk majd sátrat a "kakasos Teszkóban"és végül meghalni is csak engedéllyel fogunk majd. Ez az áldott jó ember pedig, aki mellesleg kőgazdag, ismét csak a bankokkal egyezkedik, hogy senkit ne dobjanak az utcára "önhibáján kívül". Nos ez így igaz is. Nem a mi hibánk, hogy már egy talpalatnyi föld sem maradt szinte, amire ki lehetne tűzni a magyar zászlót. Miközben jégbehűtött kovácspöröllyel tiki-takiznak a golyóinkon, egy huncut piculát nem adnak nekünk. Pedig tetszik, vagy sem, ha nem forgatják vissza a pénzt a mi zsebünkbe, akkor csak annyit fognak elérni, hogy végképp kisemmiznek bennünket, és amikor az éhség, a nincstelenség utcára viszi az embereket, nem lesz az a könnygáz, gumilövedék, vagy rendőrkordon, ami megállítja azt a társadalmi cunamit, amit ez a 20 évnyi, tolvajtempóban levezényelt módszeres népnyomorgatás előidézhet. Lett volna idejük gátat vetni ennek az egésznek, számtalan lehetőség volt rá. Ehelyett jelen pillanatban egy globális jelenséget akarnak helyileg orvosolni, és komolyan el is hiszik, hogy a magyar nép maradék létjogosultságának, életszínvonalának, jövőképének, szociális gyarapodásának és általában véve mentális épségének porrá zúzásával ez sikerülni is fog. Ha minden hónapban csak az egyharmadát tennék zsebre annak, amit saját maguknak megszavaztak ezalatt a röpke egy-két évtized alatt, a többit pedig szétosztanák a bajba jutott családok között, akkor nem kellene szükségtelenül kegyetlen intézkedések sorozatával átvágni egy amúgy is élet-halál között lebegő ország torkát. Teljesen mindegy, hogy ki teszi meg, az eredmény végső soron ugyanaz.

Molnár Anikóval, vagy ahogy a Bors Online emlegeti "Nagy Ő Anikóval" újabb össznépi kukkolás indulhat egy kereskedelmi csatorna jóvoltából. Úgyhogy urak, elő azokkal a zsepikkel a távirányítóval, pop-corn, sör, és törülköző a csorgó nyálat feltörölni, mert megint csak tele lesz a tévé! Nem is hinné az ember, hogy mi mindent tart szórakoztatónak médiapiac. Nagyon már fel sem kapja a fejét az ember, mert lassan már egy fogkefét, vagy egy szendvicset is csak egy csupasz seggel, vagy tripla XL-es mellekkel képesek eladni, nem beszélve a legkülönfélébb nyomtatott sajtóval. Fantáziátlan, unalmas és egysíkú a hazai média, ennek fényében talán mégis csak jobb lett volna, ha megmaradnak a brazil szappanoperáknál. Azokra legalább rá lehetett fogni, hogy azért szar, mert nem a mi kutyánk kölyke, semmi közünk ahhoz, hogy hanyadszorra támad fel, nyeri vissza a látását a főhős, és nem mi írtuk a forgatókönyvet, amitől szinte csöpög a tévé. Jöhet száz Józsi barát, "Maunika só", az igényes szórakoztatás szintjét a büdös életben nem fogják megütni ezek a csatornák. Az valahol fényévekre innen kezdődik. Százszor csontra rágott filmekkel próbálják a készülék előtt tartani az embert, nem beszélve az általános közönségkedvenc Barátok köztről. Régebben még volt valami esély arra, hogy emberi időben, tényleg szórakoztató műsort adjanak le, ellentétben ezzel a mostani, főműsoridőben sugárzott magyar színekben pompázó import-brazil lónyálról. Sokkal jobb volt, amikor még voltak Szomszédok. De hát felbomlott a lakóközösség, így maradtunk Barátok közt. Akik ugye együtt vannak Jóban-Rosszban. Bandáznak, pénzt hamisítanak, terrortámadást intéznek és még sok más csemege, mert ugye ettől aztán tényleg nem steril a dolog, nagyon is emberközeli. Ilyen a kisköltségvetésű brazil anya és a magyar média mostohagyereke. De azért adjunk hálát érte. Azért pedig különösen, amikor egy korábban háromszor leadott film előzetesében nagylelkűen bekukorékolja a jól megszokott hang, hogy csak egy reklámmal fogják megszakítani. Igen. Egy negyven percessel. Juhééé! Máris pezsgőt bontunk, hogy Jason Statham-et csupán egyetlen, tamponnal, ultra friss intim betéttel, fosatótablettával, mosóporral, és autóreklámmal kitömött reklám- és médiaipari hulladék fogja háttérbe szorítani. Nem tudom megérteni a magyar reklám szakembereket, hogy mégis milyen megfontolás alapján válogatnak. Több száz reklámot lehetne felsorakoztatni a világ minden pontjáról, amelyeken szinte könnyesre röhögi magát az ember, mert el lehet mondani róluk, hogy miközben eladják a terméket, egyben szórakoztatóak is.  Erőszakosan az emberekre tukmálnak egy rakat olyan dolgot, amit a többség talán soha az életben meg nem fog venni, legyen szó akár a Ritz hotel makacs foltjait rövid, üvegtálban tunkolással azonnal eltüntető Maxi Eksön folteltávolítótól, a kicsi, de rohadt drága joghurtig, ami két hét alatt jobban kipucolja az ember beleit, mint egy nagy korty higany. Ma már minden intelligens, ahogy a mosópor és a fogkefe is, ami a nehezen elérhető helyekről is kisikálja a lepedéket, de multifunkciós, mert a slejmet is levakarhatjuk vele a nyelvünkről. Épp csak azt a keserű ízt nem mossa ki az ember szájából, amit a vacsora utáni nassolás közben ecsetelt pelenka és szárnyasbetét folyadék elnyelő képessége okoz. Kárpótlásul adnak nekünk mindent, ami kell; mindenhol megtapadó wc gélt, intelligens molekulákat, időkapszulát a C vitaminhoz, "Bifidusz Esszeniszt" na meg"Akti Reguláriszt", hogy néhány hét után vígan és mosolyogva fessük át a fajanszot a legújabb párszázas bucival. Ezek után azért csak felmerül bennem a kérdés, hogy mikor fogjuk végre kihúzni a testünkből a fogyasztásra nevelő, agymosó médiainfúziót, és fedezzük fel, hogy máshol sokkal jobban szórakozhatunk, mint a tévé előtt.

A Hírszerző.hu internetes hírportálon egy érdekes fórumba botlottam, Üzenetek Bajnai Gordonnak címmel. Az érdekes nem is maga a gondolat, hogy valaki pont erről nyisson topicot, hanem az, hogy mintegy 37 oldalon keresztül szinte semmilyen érdemi megszólalást, javaslatot nem láttam, ami akár csak érintőlegesen is, de az újonnan kitalált miniszterelnökhöz lett volna intézve. Ebből nekem személy szerint csak annyi csapódik le, hogy még mindig jobban leköti az embereket a másik torkának a harapdálása, a politikai meggyőződés után szabadon gyakorolt végeláthatatlan észosztás, aminek eredményeként végül egyiküknek sincs már fogalma arról, hogy mi is volt az eredeti téma. Az a nagy harci helyzet, hogy nem tudunk mit kezdeni a demokráciával, és a fene nagy szabadság kellős közepén behúzott nyakkal várjuk az újabb és újabb csapást, amit saját magunk vonunk a fejünkre, minden egyes választáson. Birkák vagyunk, a 386 farkas őrizte akolban. Valamit azonban nem baj, ha nem felejtünk el. Nem a népnek kell félnie a kormányától. Éppen fordítva.

Utálom a politikát. Sőt. Zsigerből gyűlölöm. Mégis, miután a csapból is ez folyik, egy idő után csak felpiszkálja az embert az a tény, hogy mi magyarok csak tiltkozni tudunk, de azt nagyon. Persze, mindenkinek fáj, ha az ő zsebében túrkálnak, de eszik-nem eszik valakin így vagy úgy, de le fogják verni az eltapsolt milliárdokat, és az biztos, hogy nem a saját bőrükön. Az egyszerű "még" dolgozó embert, akit a napi megélhetési gondok kötnek le, a legkevésbé sem érdekli, hogy nemzeti megváltó szerepére pályázó narancsvezér mennyivel tartja saját magát alkalmasabbnak az ország élére, mint azt, akit az eddigi főkertész maga helyett az állami virágcserépbe ültetett. Attól, hogy nevetséges 15%-kal kevesebbet vágnak zsebre, a vastag bőrrel a képükön munkának nevezett tevékenységükért, egy fillérrel sem fogja csökkenteni a családok kiadásait. 3 milliós fizetést a gyári munkás nem fog kapni soha. Az a munkás, akinek a béréből élnek ŐK. Az, hogy a nemzetközi hiteleket a közszféra bérkompenzációjára költik, nem menti meg a lakásokat és házakat, amelyekből az utcára teszik az embereket azok a bankok, amiket kézzel-lábbal támogat az éppen aktuális kormány. Sőt. Nem fog mellém ideállni egyik sem, amikor a végrehajtónak kell minden egyes szögről bebizonyítanom, hogy az enyém vagy sem, mert az anyámnál lakok, és az egyetlen vagyontárgyam az a laptop, amiről most írom ezt a bejegyzést. De azért mindenki tiltakozik. Tüntet. Ja és a legkedvesebb, sztrájkol. Őszintén meglep, hogy van még olyan épelméjű ember, aki komolyan gondolja, hogy egy olyan időszakban, mint a mostani, amire sajátos módon éppen azoknak a milliárdoknak lenne jótékony hatása, amit az állam minden évben eltapsol olyan megfontolásból, hogy ez neki jár, elhiszi, hogy a sztrájk bármi más eredményhez vezethetne, mint a katasztrófához. Nemrég megkérdezték tőlem, hogy én odaállnék-e tüntetni. A válaszom az, hogy nem. Ha a választástól vagy a tüntetésektől bármi megváltozna itt, már rég betiltották volna. Szép szóval ebben az országban semmit sem lehet elérni. Már nem. Majd akkor, amikor a szófosáson és a nyálverésen, libaeregetésen kívül másra is képesek leszünk, ott leszek. Ha majd a bankok által perrel, végrehajtással fenyegetett embereknek végleg betelik a pohár. Köztük és köztem csak annyi most a különbség, hogy néhány hónapig még egyensúlyozhatok a szar tetején, mielőtt elsüllyedek benne én is.

Az ötödik szervízlap valamilyen delejes tulajdonsággal bírhatott, mivel a kíséretében ismételten új fő alkatrésszel - és részletes munkalappal - elátott modem egyelőre zökkenőmentesen üzemel. Persze a régi, jól bevált problémák egyszer-egyszer feltűnnek, de jelen pillanatban ez szinte észrevehetetlen. A dologban persze az a legszebb, hogy semmin sem változtat. Tekintettel arra, hogy február vége óta nincs munkám, hála a sok kőgazdag lófaszjóskának, akik a világgazdaságot irányítják, mindenképpen megválok ettől az előfizetéstől. De adja az ég, hogy ne kérdezzék meg, miért bontom fel a szerződést.